A falvakban spontán megtelepedő növényvilág sokkal gazdagabb, mint amire általában az emberek számítanak. A falvak közterületein vizsgált mintaterületeken összesen 444, magától megtelepedő növényfajt találtunk. Ezek közül 318 őshonos növény volt, vagyis a hazai őshonos flóra mintegy 20%-át megtaláltuk. A leggyakrabban megfigyelt fajok általánosan elterjedt, zavarástűrő, alacsony termetű fajok voltak, mint a gyermekláncfű, lándzsás útifű, kerek repkény, fehér here és réti perje. Eredményeink azt mutatják, hogy az útszélek, parkok és templomkertek egyaránt jelentősen hozzájárulnak a helyi növényvilág fennmaradásához. Azt is kimutattuk, hogy önmagában egy nagyváros agglomerációjához való tartozás nincs egyértelmű pozitív vagy negatív hatással a spontán megjelenő növényfajok számára. Ugyanakkor a környező táj és a helyi körülmények fontosnak bizonyultak. A természetes élőhelyekben gazdag tájjal körülvett falvakban nagyobb arányban voltak jelen az őshonos növényfajok. Őshonos fajokat a legnagyobb számban ezeknek a falvaknak a szélén találtuk. Ugyanakkor itt az újabban, a középkor után behurcolt növényfajokból, az ún. újjövevényfajokból is többféle fordult elő, mint a faluközpontokban. E fajok között vannak gyorsan terjedő, az őshonos növényeket kiszorító fajok is, mint pl. a bálványfa, japánkeserűfű és fehér akác, összességében azonban ezek csak kis részét alkották a vizsgált növényzetnek. Nem minden idegen eredetű növény jelent ugyanolyan veszélyt az élővilágra nézve. A főként mediterrán eredetű, a középkor végéig behurcolt növényfajok (az ún. ójövevényfajok) évszázadok óta a hazai táj részei. Sokuk a hagyományos, kevésbé intenzív mezőgazdálkodáshoz kötődik, ezért visszaszorulásával maguk is ritkábbá válhatnak. Ilyen fajok pl. a településeken is kimutatott mezei szarkaláb, pipacs és nagy ugarpalástfű. Ezeket a fajokat vizsgálatunkban legnagyobb számban a mezőgazdasági tájakban fekvő falvak őrzik. A település fejlesztésekor a már meglévő növényvilágot érdemes megbecsülnünk, kiemelten pedig a régebben beépült településrészek zöldfelületeit, mert eredményeink alapján ezek több őshonos növényfajt őriznek, mint az újonnan beépült területek.

A madarak az egyik legalaposabban kutatott állatcsoportot és fontos szerepet töltenek be a természet működésében. Ökoszisztéma-szolgáltatásaik közé tartozik például a kártevő rovarok fogyasztása és egyes növények magjainak terjesztése. Ezért is volt fontos számunkra, hogy Magyarország és Románia 64 vidéki településén vizsgáljuk a madárvilágot. Kutatásunk arra kereste a választ, hogyan függ össze a madárfajok előfordulása a táj jellegével (például az erdők vagy a szántóföldek arányával), a városoktól való távolsággal, valamint a településen belüli elhelyezkedéssel. Eredményeink szerint nem annyira a városok közelsége, hanem sokkal inkább a környező táj típusa és a településen belüli elhelyezkedés számított. Az általunk vizsgált falvakban összesen 82 madárfajt sikerült megfigyelnünk, amely a Magyarországon rendszeresen fészkelő fajok 38.9%-a. A leggyakoribb fajok a házi veréb, a seregély és a molnárfecske voltak, míg a legritkábbak a bíbic, a léprigó és a cigánycsuk voltak. A változatosabb, erdővel borított tájak, valamint a falvak szélei több ragadozó és talajon fészkelő madárnak képesek otthont adni a vizsgálataink szerint. Ilyenek például a sárgarigó vagy a citromsármány, amelyek a gazdag és változatos rovarvilágnak köszönhetően könnyebben találnak táplálékot ezeken a területeken. A falvak szegélyein és központi részein a fészkelési lehetőségek is különböznek. Így a falvak szélein található kertek, sövények, kisebb ligetek és akár a temetők is megfelelő élőhelyet kínálhatnak, ahol a madarak táplálékot és búvóhelyet találnak. Ezzel szemben az egyszerűbb, főként mezőgazdasági művelés alatt álló területeken inkább a magvakkal táplálkozó madarak, például a házi veréb vagy a kenderike voltak jellemzők, hiszen itt a szántóföldek és gyomokkal tarkított területek bőséges magforrást biztosítanak. Érdekes módon a madarak testmérete is összefüggött a vizsgált tájakkal. A nagyobb termetű, általában mindenevő fajok, mint amilyen például a vetési varjú vagy a seregélyek, inkább az egyszerű, mezőgazdasági tájban voltak gyakoribbak. Az ilyen nyílt területek számukra jó vadászó és táplálkozóhelyeket kínálhatnak. A falvak szegélyein és központi részein a fészkelési lehetőségek is különbözhetnek. A sűrűbb növényzetű területeken több, talaj közelében vagy sövényekben fészkelő madár fordult elő, míg a települések központjában inkább a magasabban, mesterséges felületeken fészkelő fajok domináltak. Ilyen például a házi rozsdafarkú vagy a molnárfecske, amelyek az épületek ereszei alatt, repedéseiben és üregeiben találnak fészkelőhelyet. Kutatásunk arra is rávilágított, hogy a falvak fontos szerepet játszhatnak a madárvilág megőrzésében. Míg az intenzív mezőgazdaság és a városiasodás Európa-szerte sok fajt veszélyeztet, a falvak változatos növényzetű környezete, a sövények, a ligetes zöldterületek és a kertek sokféle madár számára biztosíthatnak táplálékot és fészkelési lehetőséget. Eredményeink arra hívják fel a figyelmet, hogy a települések zöldterületeinek és a környező változatos élőhelyeknek a megőrzése a madárvilág szempontjából is fontos.

A városiasodás a globális biodiverzitás egyik legjelentősebb veszélye, amely különösen erősen érinti azokat az ízeltlábúakat, amelyek alapvető ökoszisztéma-szolgáltatásokat nyújtanak. Bár egyes őshonos fajok képesek fennmaradni, sőt akár gyarapodni is városias környezetben, az ember által alakított élőhelyek gyakran kedvezőtlenül hatnak a bizonyos fajokra. Noha a kisebb települések Európa-szerte elterjedtek, a falvakban élő ízeltlábúak még kevéssé ismertek.  Poloskákat, pókokat és futóbogarakat összesen közel 25 000 egyedet, amelyek 570 fajba tartoztak. A városoktól távoli falvak központjában élő futóbogarak és poloskák magasabb nedvességpreferenciát mutattak, mint a faluszéleken élők. A kisebb termetű poloskák gyakoribbak voltak az agglomerációkhoz tartozó falvakban, míg a legkisebb pókok a faluközpontokban fordultak elő. A poloskák nagyobb testméretűek voltak a mezőgazdasági tájjal körülvett falvakban, mint az erdős környezetben, és a hálószövő pókok is gyakoribbak voltak a faluközpontokban. Eredményeink arra utalnak, hogy a falusi zöldterületek jól megtervezett kezelése növelheti az ízeltlábúak diverzitását és támogathatja az ökoszisztéma-szolgáltatásokat (például a ragadózó ízeltlábúak nagyobb mennyiségű kártevőt fogyasztanak el). Ugyanakkor a taxon-specifikus válaszok rávilágítanak arra, hogy az általánosan hatékony kezelési stratégiák kidolgozása összetett feladat, és hangsúlyozzák az egyedi megközelítések szükségességét.